(3. rész)
Egy évvel később
Káinnak neveztük el. Éva akkor fogta, amikor odafent jártam az Erie-tó mellett, csapdászni. A bozótban fogta, két mérföldnyire a viskónktól. Legfeljebb négy mérföldnyire. Éva már nem emlékezett a részletekre. Egy kicsit hasonlít ránk, lehet, hogy rokonunk. Éva legalábbis így gondolja, de szerintem téved. A méretbeli különbségből arra lehet következtetni, hogy ez egy egészen új, különleges állatfajhoz tartozik. Talán valami halféle. Bár hal nemigen lehet, mert amikor vízbe merítettem azonnal elmerült. Éva meg azonnal utánaugrott és kihúzta, mielőtt minden kétséget kizáróan eldőlhetett volna a dolog. Szerintem halnak kell lennie, Évát viszont egyáltalán nem érdekli, hogy micsoda, és nem hagyja, hogy kísérletezzek vele. Nem értem, miért. A lény érkezése valahogy megváltoztatta Évát, és megmásította a kísérletekkel kapcsolatos álláspontját. Sokkal többet foglalkozik azzal, mint bármelyik másik állattal, de nem tudja megmagyarázni, hogy miért. Minden jel arra utal, hogy megzavarodott. Elő szokott fordulni, hogy éjszakánként az ölében hurcolássza a halat, amikor az panaszos hangokat hallatt- biztos azért, mert a vízbe kívánkozik. Ilyenkor Évának az arcán a nézésre használt nyílásokból víz folyik. Meg szokta paskolni- nagyon gyengéden csinálja ám!- a hal hátát, és halk, kedves hangokat ad ki a szájából, hogy megnyugtassa. És még legalább száz különböző módon kimutatja, hogy sajnálja a kis teremtményt. Még sosem láttam, hogy más halakkal ilyesmit csinált volna. Nagyon zavar a dolog. Abban az időben, amikor még nem vesztettük el a birtokunkat, már előfordult, hogy tigriskölyköket vett az ölébe, és játszott velük, de az tényleg csak játék volt. Soha, egyetlenegy tigriskölyökkel sem bánt így, amikor azok kiadták magukból az ebédjüket.
Vasárnap
Éva nem dolgozik. Vasárnaponként sosem dolgozik, csak heverészik, játszadozik, és hagyja, hogy a hal rajta feküdjön a testén. Ilyenkor bugyuta hangokat hallatt, hogy elszórakoztassa a halát, azt játsza, hogy megrágcsálja a kis mancsát, és megnevetteti. Még sosem láttam nevető halat. Ez a nevetés-dolog kétségeket támaszt fel bennem… Én magam is kezdem megkedvelni a vasárnapokat. Az egész heti mozgás, meg a sok munka kifárasztja a testemet. Igen, szükség van vasárnapokra. Hajdanán kibírhatatlanok voltak, de mostanra kellemessé lettek.
Szerda
A hal- nem hal! Azt nem tudom, hogy micsoda, de nem hal. Érdekes, ördögi hangokat hallat, amikor valami nem tetszik neki, és halkan gügyörészik, amikor mindennel elégedett. Nem közülünk való, mert nem járkál. Nem lehet madár, mert nem repül, nem béka, mert nem ugrál. Nem kígyó, mert nem siklik. Abban biztos vagyok, hogy nem hal, bár arra még nem volt lehetőségem, hogy megnézzem tud-e úszni, vagy sem. Nem csinál valami sok dolgot, csak fekszik, jobbára a hátán, és ilyenkor felemeli a lábait. Még sosem láttam olyan állatot, ami ilyesmit művelt volna. Kijelentettem, hogy ez a micsoda egy nagy „talány”. Évának tetszett a szó, bár nem értette. Szerintem a lény vagy talány, vagy valamilyen bogárféle. Ha elpusztul majd szétszedem, és megnézem, milyen a belseje. Még sosem találkoztam semmivel, ami ennyi fejtörést okozott volna.
3 hónappal később
A talányok nem hogy megoldódnának, egyre csak fokozódnak. Keveset alszom. A lény már nem csupán fekszik, már négykézláb mászik. Ennek ellenére különbözik a többi négylábú állattól, mert a mellső lábai szokatlanul rövidek. Ennek következtében testének legnagyobb része furcsán feltolódik a levegőbe. Nem valami elegáns.
Felépítését tekintve sokban hasonlít ránk, de a helyváltoztatási módja más, mint a miénk. A rövid mellső és a hosszú hátulsó lábak arra utalnak, hogy valószínűleg a kenguruk családjába tartozik. A kenguruk egyik különleges családjába, mert a normális kenguruk ugrálnak, ez a lény viszont sosem szökdécsel. Érdekes és furcsa egyed, még sosem figyeltem meg hasonlót. Amikor minderre rájöttem úgy éreztem, jogom van elnevezi, mégpedig olyan tudományos módon, hogy az én nevem is benne legyen valahogy az övében. A „Kangaroorum Adamiensis” nevet adtam ki…
Minden bizonnyal fiatal példány, legalábbis egészen fiatal volt amikor hozzánk került, mert azóta jelentősen megnövekedett. Most legalább ötször akkora, mint volt, és huszonkétszer, de sok esetben harmincnyolcszor erősebb zajt csap, mint annak idején. Erőszakkal való elhallgattatása lehetetlen, az ilyesmivel éppen a dolog ellenkezőjét lehet elérni, éppen ezért, nem is próbálkozom már ezzel. Éva a meggyőzéses módszert alkalmazza vele szemben, és sokszor olyan dolgokat ad a kezébe, amikről korábban azt mondta, sosem fogja átadni neki. Ahogy már korábban megjegyeztem, nem tartózkodtam otthon amikor megjelent, és Éva azt a magyarázatot adta, hogy az erdőben találta.
Elég furcsának tűnik, hogy ez az egy ilyen lény volt az erdőben. Mert csak ez lehetett, hiszen időt s fáradságot nem kímélve heteken át kutakodtam, hogy találjak még egyet. Elsődleges célom az volt, hogy gyarapítsam a gyűjteményemet, a másodlagos pedig az, hogy ennek legyen kivel játszania. Mert az kétségtelen, hogy csöndesebb és nyugodtabb lenne, ha volna társa, és mi is könnyebben meg tudnánk szelídíteni. De sajnos nem találtam hozzá hasonlót. Ami a legfurcsább: még ilyen lényre utaló nyomokra sem bukkantam rá. A föld színén kellett élnie, máshol nem maradhatott volna meg. Ha pedig így volt, akkor miért nem hagyott maga után nyomokat? Felállítottam egy tucat csapdát, hátha fogok egy hasonló lényt. Semmi eredmény. Mindenféle állatot sikerült fognom, kivéve ezt az egyet. Még olyan állatokat is fogtam, amik pusztán kíváncsiságból sétáltak be a csapdámba, amik nem isznak tejet, csak azt szerették volna megtudni, hogy mi az a fehérség abban a tálban.
3 hónappal később
A kenguru folyamatosan növekszik, ami elég különös és meghökkentő dolog. Még sosem láttam állatot, ami ilyen hosszú ideig fejlődött volna. Most már prém van a fején; nem olyan, mint a kenguruk szőre, inkább a mi hajunkra hasonlít, csak éppen sokkalta finomabb és puhább, és nem fekete, hanem vörös. A végén még bele fogok bolondulni ennek a zoológiai csodabogárnak a szeszélyes és furcsa fejlődésébe. Ha tudnék fogni egy másikat…!
De ez majdhogynem reménytelen. Most már világos: ebből az új fajtából ez az egyetlen példány létezik.
Fogtam egy valódi kengurut, és hazahoztam. Arra gondoltam, hogy a mi lényünk, mivel magányos, örülni fog a társaságnak még akkor is, ha az nem az ő fajtájából való. Arra gondoltam, hogy egy másik állat közelsége majd megnyugtatja, hogy jobban érzi majd magát a kenguruval mint így, hogy csak minket, számára idegen lényeket lát, akik nem is ismerik a szokásait. Szerettem volna, ha megtudja, milyen érzés barátok között lenni. Hibát követtem el. A lényünk a kenguru láttán úgy dühöngött, hogy azonnal tudtam, még sosem találkozott hasonló állattal. Sajnálom ezt a zajos kis állatkát, de nincs semmi, amivel jobb kedvre tudnám deríteni. Ha képes lennék megszelídíteni… De ez szóba sem jöhet, mert minél elszántabban próbálkozom, annál kevésbé hallgat rám. Elszomorító látni, hogy néha mennyire szánalmas, néha mennyire szenvedélyes. Szabadon akartam ereszteni, de Éva erről hallani sem akar. Szerintem ez kegyetlenség, az ilyesminem vall Évára, de talán neki van igaza. Ez a kis szerencsétlen nélkülünk talán még magányosabb lenne. Biztos, hogy az lenne, mert ha én nem találok hozzá hasonlót, akkor neki hogyan sikerülne?
5 hónappal később
Nem kenguru. Nem, mert képes megállni úgy, hogy belekapaszkodik Éva ujjaiba. És képes megtenni pár lépést a lábain. Persze aztán elesik. Lehet, hogy valami medveféle, bár nincs farka, és egyenlőre valódi bundája sincs, csak fején nőtt szőr. Még mindig folyamatosan növekszik- ez fölöttébb furcsa, mert a medvék nála sokkal hamarabb kifejlődnek.
A medvék veszélyesek- legalábbis a katasztrófánk óta-, és nem igazán repesek az örömtől amikor arra gondolok, hogy ez itt szabadon járkálhat a szállásunkon. Felajánlottam Évának, hogy hozok neki egy kengurut, ha ezt szabadon ereszti, de hiába beszéltem. Azt hiszem, Évának feltett szándéka, hogy belehajszol minket valamiféle őrültségbe. Korábban nem ilyen volt. Lehet, hogy megbolondult?
2 héttel később
Megvizsgáltam a száját. Veszély egyenlőre nem fenyeget, még csak egyetlen foga van. És nincs farka. Mostanában nagyobb zajt csap, mint bármikor korábban. Főként éjjelente zajong. Kiköltöztem a kunyhónkból, de reggelente vissza kell mennem reggelizni, és persze azért is, hogy megnézzem, nem jött-e ki több foga. Ha tele lesz a szája fogakkal, akkor mennie kell, akár van farka, akár nincs. A medvéknek ugyanis egyáltalán nincs szükségük farokra ahhoz, hogy veszedelmesek legyenek.
4 hónappal később
Egy hónapon át vadásztam és halásztam, azon a vidéken, amit Éva Buffalónak, vagyis Bölényföldnek nevezett el. Nem tudom, miért éppen ezt a nevet adta annak a tájnak. Talán éppen azért, mert egyetlen bölény sincs arrafelé. Amíg odavoltam, a medvénk megtanult a hátsó lábain járni, és kimondani, hogy „papa” meg „mama”. Egészen biztos, hogy valami új fajhoz tartozik. Az, hogy az általa kiadott hangok hasonlítanak a mi szavainkra, bizonyára a vélelten műve. Talán nincs is jelentése és célja annak, amit mond. De még így is egészen különleges esettel állnuk szemben. Más medve nem képes ilyesmire. Ez a beszédutánzás, valamint a bunda és a farok hiánya kétséget kizáróan arra utal, hogy ez valami újfajta medve. További tanulmányozása fölöttébb érdekfeszítő lesz. Hamarosan hosszabb expedícióra indulok az északi erdőkbe; menet közben alaposan átvizsgálom a vidéket. Kell, hogy valahol legyen pár ehhez hasonló lény. Biztos vagyok benne, hogy ha hozzá hasonlók között lesz, ez nem bizonyul majd túlságosan veszélyesnek. Igen, nemsokára elindulok, de előbb még egyszer megvizsgálom ezt a példányt.
3 hónappal később
Fárasztó, nagyon kimerítő vadászat volt, és sikertelenül fejeztem be. Közben, anélkül, hogy elhagyta volna a lakhelyünket, Éva fogott egy másik példányt! Még sosem találkoztam olyasvalakivel, akinek ekkora szerencséje lett volna. Én akár száz éven át járhatnám az erdőt, akkor sem akadnék össze egy ilyen lénnyel.
Másnap
Összehasonítottam a régit az újjal, és minden kétséget kizáróan megállapítottam, hogy azonos fajhoz tartoznak. Az egyiket ki szerettem volna tömni a gyűjteményem számára, de Éva mindig talált valami kifogást, mindig lebeszélt a dologról. Végül letettem róla, bár azt hiszem, rosszul döntöttem. Hallatlan kár érné a tudományt, ha ezek elszöknének innen.
A régi most már szelídebb mint volt, tud nevetni, úgy beszél, mint a papagájok. Biztos azért sikerült megtanulni a beszédet, mert sokat tartózkodott papagájok közelében, elleste a tudományukat, aztán továbbfejlesztette azt. Nagyon meglepődnék ha kiderülne, hogy ez valami újfajta papagáj. Vagy talán mégsem lepődnék meg, mert hittem én ezt már mindennek, az első nap óta, amikor még halnak tartottam. Az új példány éppen olyan csúf, mint a régi vot az első időszakban; a bőre olyan színű, mint a másiké, de ezen még nincs prém. Éva Ábelnek nevezte el.
10 évvel később
Ezek fiúk, erre már régen rájöttünk. Sokáig az tévesztett meg minket, hogy kicsik és fejletlenek; nem voltunk hozzászokva az ilyesmihez. Most már van néhány lány is. Ábel jó fiú, de Káin jobban tette volna, ha medve marad. Ennyi év után már tudom, hogy kezdetben rosszul ítéltem meg Évát; jobb a Kerten kívül élni vele, mint odabent nélküle. Eleinte úgy gondoltam, túlságosan sokat beszél, de most már sajnálnám, ha hallgatna, és soha többé nem hallanám az életben.
Áldott legyen a gesztenye, vagy dilibogyó, ami összehozott bennünket, és lehetőséget biztosított a számomra arra, hogy megismerjem szívének jóságát, lelkének kedvességét!
