Éva naplója II. Rész
Péntek
Kedd- szerda- csütörtök- és ma: négy nap telt el anélkül, hogy láttam volna őt. Egyedül lassabban telik az idő, de még mindig jobb a magány, mint az, ha az ember tudja, hogy nem látják szívesen.
Muszáj volt találni magamnak valami társat- azt hiszem, erre teremtettek-, ezért összebarátkoztam az állatokkal. Nagyon kedvesek, megértőek, és mindig a lehető legudvariasabban bánnak velem. Sosem vágnak savanyú képet, sosem éreztetik az emberrel, hogy nincs rá szükségük, mindig mosolyognak, és örömmel csóválják a farkukat- úgy értem azok, akiknek van farkuk-, és mindig készek egy kis csevegésre vagy egy kirándulásra, egyáltalán bármire, amire az embernek éppen szüksége van. Azt hiszem, az állatok tökéletes úriemberek. Az utóbbi napokban nagyon jól éreztük magunkat, és eszembe sem jutott a magányom.
A magányom! Nem, erről beszélnem sem szabad, hiszen nem vagyok magányos. Mindig hatalmas állatsereg vesz körül, néha négy-öt hektárnyi területet is elfoglal a sereglet, képtelenség lenne megszámolni, hányan vannak. És amikor az ember feláll egy sziklára az állattömeg közepén, ameddig a szem ellát, mindenütt bundás és prémes és tollas testek nyüzsögnek, pöttyösek és csíkosak, élénk színűek és terepbeolvadók, és az egész úgy néz ki, hogy az embernek olyan érzése támad, hogy egy tavat lát, egy eleven, hullámzó víztömeget. Persze, az ember tudja, hogy ez nem tó, ésszel felfogja, de a szeme becsapja, mert egyszercsak megjelenik a felszín fölött a madarak vihara, a csapkodó szárnyak hurrikánja. És amikor a nap lecsillapítja, a földre kényszeríti ezt a tollas tömeget is, és a napsugarak rásütnek a testekre, akkor a táj hirtelen olyan csodálatosan szivárványszínűvé válik, hogy káprázni kezd a szem.
Hosszú, hosszú kirándulásokat tettünk, és nagyon sokat láttam a világból; azt hiszem, majdnem az egészet láttam már, ezért minden bizonnyal én vagyok az első világutazó. És eleddig az egyetlen. Amikor vonulunk, pompázatos látványt nyújtunk, nincs semmi, ami ehhez fogható volna. Ha elfáradok, felülök egy-egy tigris vagy leopárd hátára, mert ezeknek olyan jó, kényelmes, gömbölyű és puha a válluk, és mert olyan szép kis állatok. Amikor nagyobb távolságot akarunk megtenni, akkor elefánthátra ülök. Az elefánt derékon ragad az ormányával, és feltesz magára, és amikor tábort akarunk ütni, akkor egyszerűen leül, hogy lecsúszhassak a hátán.
Az állatok és a madarak barátságosak egymással, soha, semmin sem vitáznak. Mindannyian beszélnek, mindannyian szólnak hozzám, de valami idegen nyelvet használhatnak, mert egyetlen szavukat sem értem. Ők viszont néha megértik, hogy én mit mondok nekik, különösen a kutya és az elefánt. Ettől egy kicsit kellemetlenül érzem magam, mert úgy tűnik, hogy ők okosabbak nálam. Pedig én akarok lenni az Elsődleges Kísérleti Alany. Én akarok lenni, és énnekem kell lennem, mert erre teremtődtem.
Megtanultam néhány dolgot, és most más sokkal képzettebb vagyok, mint eleinte voltam. Akkor, legelőször eléggé buta lehettem. Tudatlanságom akkor elég sok bosszúságot okozott nekem, mert hiába figyeltem, hiába lestem, nem voltam elég okos, és így nem tudtam meglesni a vizet, amikor hegynek felfelé folyik. Most viszont már elég okos vagyok ahhoz, hogy ne pazaroljak erőt és időt az ilyen dolgokra. Egymás után végeztem a kísérleteket, és most már tudom, hogy a víz sosem folyik hegynek fel, legfeljebb csak sötétben. Igen, abban egészen biztos vagyok, hogy sötétben visszafelé folyik, mert ha nem így lenne, akkor kiszáradna a tó. Mert biztos, hogy kiszáradna, ha a víz valamikor nem csorogna vissza belé. A dolgokat a legjobb gyakorlati kísérletekkel bebizonyítani, és amikor ez sikerül, akkor az ember már tudja, hogy mi hogyan történik. Aki nem kísérletezik, aki csak találgat, aki feltételezésekre épít, annak sosem lesz a birtokában valódi tudás.
Vannak persze olyan dolgok, amikre nem lehet rájönni, de ha az ember csak találgat és feltételezget, akkor azt sem tudja megállapítani, hogy mik ezek. Nem, az embernek türelmesnek kell lennie, és addig kell ismételgetnie a kísérleteit, míg megbizonyosodik afelől, hogy mivel kapcsolatban nem tud bizonyosságot szerezni. És nagyon jó, hogy ez így van, éppen ez teszi érdekessé a világot. Ha nem lenne semmi, amit meg lehet ismerni, amire rá lehet jönni, akkor az egész borzasztóan unalmas volna. A válaszok keresése még akkor is érdekes, ha nem találjuk meg őket, nem is beszélve arról, amikor megtaláljuk őket. Nem tudom igazán jól megfogalmazni, de valahogy így állunk. A víz titka kincs volt, egészen addig, míg megszereztem, aztán már nem volt többé izgalmas az egész, és ekkor… Igen, ekkor úgy éreztem, elvesztettem valamit.
Kísérletekkel igazoltam, hogy a fa, a száraz falevél, a toll, meg még egy sereg más dolog képes úszni. Ezek a tények arra a következtetésre vezettek, hogy bizonyára a kőtömbök is úsznak, de ez egyelőre csak feltételezés, mert nem létezik módszer az elmélet gyakorlati igazolására. Legalábbis egyenlőre még nem. Mindenképpen megtalálom a módját annak, hogy eldöntsem ezt a kérdést, és ha már eldöntöttem, akkor ez az izgalom is semmivé foszlik. Az ilyen dolgok elszomorítanak, mert ahogy apránként mindenre rájövök, előbb-utóbb eljutok oda, hogy már semmi sem lesz izgalmas. Én pedig imádom az izgalmakat! A minap, egyik éjszaka éppen azért nem bírtam aludni, mert ezen gondolkoztam.
Eleinte nem bírtam rájönni, hogy mire teremtettek, de most már azt hiszem, tudom. Arra, hogy felkutassam ennek a csodálatos világnak a titkait, és boldog legyek, és hálát adjak a Teremtőnek mindazért, amit megalkotott. Azt hiszem, még nagyon sok dolog van, amit meg kell tanulnom. Remélem, hogy ez a helyzet. Ha nem kapkodok, ha módszeresen haladok, akkor hosszú, hosszú hetekig eltarthat, míg mindent megismerek. Bízom benne, hogy így van. Amikor az ember feldob a levegőbe egy tollat, akkor ellebeg, eltűnik a szem elől. Amikor az ember egy követ dob fel a levegőbe, az nem lebeg. A kő az mindig, minden esetben visszahullik. Újra és újra kipróbáltam a dolgot, és mindig ugyanaz lett az eredmény. Kíváncsi lennék, miért van így? Természetesen a kő sem hullik vissza, de akkor miért látszik úgy? Azt hiszem, optikai csalódásról van szó. Úgy értem, legalább az egyik esetben. De melyikben? Lehet, hogy a toll esetében, lehet, hogy a kő esetében. Ezt nem tudom eldönteni, egyelőre csak azt tudom bizonyítani, hogy az egyik mozgása hamis. Mindenki döntse el magának, hogy melyik.
Megfigyeléseimből levontam a következtetést: a csillagok nem örökkévalóak. Láttam, ahogy a legfényesebbek közül néhány megolvad és lecsúszik sz égboltról. Ha egy csillag meg tud olvadni, akkor valószínűleg a többi is képes erre. Az is előfordulhat, hogy egyetlen éjszaka alatt valamennyi megolvad. Egyszer ez a szerencsétlenség is be fog következni- ebben egészen biztos vagyok. Szeretnék minden éjjel fennmaradni, virrasztani és nézni a csillagokat, amíg csak ébren tudok maradni; szeretném, ha legalább az emlékezetemben örökkévaló lenne ez a szikrázó mező, hogy amikor megszűnik létezni, akkor legalább gondolatban vissza tudjam tenni ezt a rengeteg, világító pöttyöt a fekete égboltra; hogy legalább gondolatban meggyújtsam őket, és a könnyeim káprázatában kettőt lássak mindegyikből.
A bűnbeesés után
Ahogy így visszagondolok, az Édenkert álomnak tűnik a számomra. Gyönyörű volt, kimondhatatlanul szép, varázslatos; és most elveszett, és soha többé nem láthatom.
Az Éden elveszett, de megtaláltam őt, a férfiembert, és ez elégedetté tesz. Szeret engem, amennyire csak tőle telik, és én szeretem őt szenvedélyes természetem minden erejével, és ezt, azt hiszem, fiatalságom és nemem érthetővé teszi. Ha megkérdem magamtól, hogy miért szeretem, rá kell jönnöm, hogy nem tudom, és nem is igazán akarom tudni. Ezért úgy vélem, ez a fajta szeretet nem az észérvek és a statisztikák terméke, mint például a hüllők és az állatok iránti szeretet. Azt hiszem, ennek így kell lennie. Szeretek bizonyos madarakat, mert szépen énekelnek, de Ádámot nem a hangja meg a dalai miatt szeretem. Nem, ebben az esetben szó sincs ilyesmiről. Ebben annál biztosabb vagyok, minél többet énekel. Mégis, sokszor megkérem, hogy daloljon, mert mindent meg akarok ismerni, ami őt érdekli. Biztosra veszem, hogy előbb-utóbb még meg is kedvelem a hangját, mert eleinte ki nem állhattam, most pedig már képes vagyok meghallgatni. Ádám hangjától még a tej is megsavanyodik, de nem számít. A savanyú tejhez is hozzá tudok szokni.
Nem az esze miatt szeretem- erről szó sincs! Nem tehet róla, hogy annyi esze van, amennyi, nem ő teremtette magát, ő éppen olyan, amilyennek Isten akarta, tehát így van jól. Mindenesetre megvan benne az intelligenciának az a csírája, ami idővel kifejlődhet. Nem hiszem, hogy erre túlságosan hamar, vagy túlságosan hirtelen sor kerülne, de semmi ok a sietségre. Ő úgy jó, ahogy van.
Azt sem mondhatnám, hogy a nagylelkűsége, a modora és a tapintatossága miatt szeretem. Nem, ezen a területen is vannak bizonyos hiányosságai, de így is éppen elég jó, és ami a legfontosabb: fejlődőképes. Nem is szorgalmáért szeretem- nem, erről sincs szó. Azt hiszem, van benne szorgalom, és nem értem, miért rejti el előlem. Ez az egyetlen bánatom. Egyébként őszinte és nyílt velem, legalábbis most már az. Biztosra veszem, hogy semmit sem titkol előlem, kivéve a szorgalmát. Időnként arra gondolok, hogy titkai vannak előttem. Ilyenkor elszomorodom és rosszul alszom, de aztán kiverem a fejemből a zavaró gondolatot, ne mérgezze meg az életemet, ami egyébként boldog, és teljesebb már nem is lehetne.
Azt sem mondhatnám, hogy a műveltsége miatt szeretem. Nem, és nem! Ő afféle autodidakta, elég sok dologhoz ért, de nagyon sok olyan dolog van, amihez nem is konyít.
Nem is a lovagiassága miatt szeretem. Nem. Eleinte az idegeimre ment, de ezért sem hibáztatom, ez az ő esetében nemi sajátosság, és nem ő tehet arról, hogy férfi lett belőle. Természetesen én nem mehettem az idegeire, én ha akarnám se tudnék az idegeire menni senkinek, de ez is nemi sajátosság, és így nem az én érdemem, hanem azé, aki megteremtetett.
Hogy akkor meg miért szeretem? Pusztán azért, mert férfi, azt hiszem.
Alapjában véve ő jó, és szeretem ezért, de ha nem lenne jó, akkor is szeretném. Akkor is szeretném, ha verne, vagy megcsalna. Ebben egészen biztos vagyok. Ez is a nemeken múlik, azt hiszem.
Ő erős és jóképű, és szeretem ezért, és csodálom és büszke vagyok rá, de akkor is szeretném, ha nem rendelkezne ezekkel a vonásokkal. Akkor is szeretném, ha rút volna, ha nyomoronc volna; és dolgoznék érte, és a szolgálja lennék, és fohászkodnék érte, és ott ülnék az ágya mellett egészen a halálomig.
Igen, azt hiszem, azért szeretem, mert ő az enyém, és mert férfi. Más okom nincs. És ezzel tudom igazolni azt, amit korábban kijelentettem: ez a fajta szeretet nem az észérvek és a statisztikák terméke. Ez egyszerűen csak jön- senki sem tudja, honnan-, és képtelen magyarázatot adni saját létezésére. És nincs is szükség semmi ilyesmire.
Ez a véleményem. De én csupán egy lány vagyok, az első, aki megvizsgálta ezt a kérdést, és kiderülhet, hogy tapasztalatlanságom vagy tudatlanságom miatt tévedtem.
Negyven évvel később
Azért imádkozom, arra vágyom, hogy együtt lépjünk ki az életből. Olyan vágy ez, ami sohasem fog eltűnni a föld színéről, amelynek helye lesz minden asszony szívében, aki szeret; így lesz ez az idők végezetéig; így lesz, és ezt a vágyat rólam fogják elnevezni.
De ha valamelyikünknek korábban kell elmennie, akkor azért imádkozom, hogy én legyek az; mert ő erős, én gyenge vagyok, neki nincs akkora szüksége rám, mint nekem őrá- az élet nélküle nem lenne többé élet; hogyan is lennék képes elviselni? Ez az ima is hallhatatlan, és nem fog a semmibe veszni, míg a fajtánk létezik. Én vagyok az első asszony; és az utolsó asszony el fogja ismételni e szavakat.
Éva sírjánál
„Ahol Ő volt, ott volt az Édenkert.”
Ádám
